Valamikor régen tanították: “Járt utat a járatlanért el ne hagyd!” Ehhez csak annyi szólhatok: Aki ezt mondta az már nem emlékszik az idők kezdetére! Eleinte nem lehettek utak. Minden elkezdődik valahol, minden út elindul egyszer.

Kiegészítésül egyrészt Sziámi Müller Pétert tudom idézni: “…a világvége még nem a világ, mert a világnak két vége van!”, másrészt annyi: a világot csak az álmodók viszik előre. Akik ébren álmodnak és következetesen valósítanak meg. Igazi haladás azoktól lesz, akik megértik és alkalmazzák az így kialakult lehetőségeket.

olvasom, hogy “együtt sírtunk és együtt nevettünk”, és ez nekem nagyon tetszik, mármint főleg az együtt sírtunk fele, úgy elképzeltem, ahogy összegyűltök néhányan, körül-belül annyian, mint egy hahotaklub létszáma egy átlagos nyári hétköznap, és az együtt nevetés után (vagy előtte, vagy előtte és utána is) mindannyian valami nagyon szomorú dologra gondoltok, mint például egy közeli hozzátartozótok nemrég bekövetkezett tragikus kimenetelű érettségijére, vagy a legkedvesebb nagymamátok cicájának esetére a nyolc tüneményes kiscicával (amiből nagyinak hatot sajnos agyon kellett csapnia egy péklapáttal), majd eltöritek a mécsest, hüppögtök, szipogtok, hullámokban tör rátok a bánat, a görcs teljesen a hatalmában tart benneteket, időnként erősebben zokogva, máskor kicsit elhalkulva vándorolnak szemeitekből a sós-bús könnycseppek, halálhörgés siralom. hm… szerintem kicsit merész, de van benne fantázia, az biztos, hogy ilyen szolgáltatása nem sok vállalkozónak van!